Néhány éve tartok jógaórákat, főként a lakóhelyemen, Dunakeszin. Olykor eljön egy-egy ismerősöm, barátom is az óráimra. Olyankor valahogy még nagyobb figyelemmel próbálom vezetni, irányítgatni őket, átadni nekik azt, amit tudok. Még nagyobb a felelősségérzet ilyenkor.

A barátaim közül egyébként egész sokan jógáznak, de leginkább Budapesten, mivel ott élnek. 

Nemrég, relaxáció közben bekúszott egy gondolat a fejembe: Miért nem tartok én a barátaimnak jógaórát? Miért nem adok nekik, a szeretteimnek abból, amit én annyira szeretek? Másnap éppen találkoztam egyikükkel, Annamarival: "Képzeld, az a kép ugrott be, hogy jógaórát tartok nektek a nappalitokban!" Erre ő: "Ez mekkoraaaaa! (mindig ezt mondja :-) ) Mikor kezdjük?" 

Három nap múlva kezdtük. Azóta minden héten jógázunk a nappalijukban vele, és három másik barátunkkal, akik közül ketten kifejezetten ódzkodtak a jógaóráktól. Anita például: "Én hülyét kapok attól, mikor azt mondják, hogy "ürítsd ki az elméd. Hát hogyan tudnám kiüríteni?" Míg Erika: "Én nem bírok 20 vadidegen ember között ellazulni, különben is túl izgága ember vagyok én a jógához". 

Anita és Era mostanra (4-5 alkalom után) elképesztően lelkes jógagyakorló lett. Hétről hétre egyre ügyesebbek, egyre tudatosabban használják a testüket, építik fel az ászanákat, végzik a légzőgyakorlatokat. 

Izgatottan várják mindig a kis jógaszeánszunkat, és legfőbb vágyuk, hogy sikerüljön a fejenállás. Szerintem karácsonyra meglesz. ;) Nagyon büszke vagyok rájuk. Igazi sikerélmény ez nekem.