2004 volt, egy napi bulvár magazin felelős szerkesztője és riportere voltam. Előtte évekig reggeli műsort szerkesztettem, (Ó, azok a hajnali kelések! Lehet, hogy ezért megy most olyan nehezen!?) meg talkshowt, meg még volt egy kis rockandroll is, és olykor rádióztam is, szóval pörögtem ezerrel. Persze közben figyelni kellett a külcsínre is, ha már végre sikerült megszabadulnom a kamaszkoromban magamra húzott bálna jelmeztől (erről majd máskor). Így aztán eljártam mindenféle fitnesz órára: kangaerobic, kickbox aerobic, zsírégető, alakformáló, mikor mire értem rá. De igazából nem élveztem egyiket sem. Jó katona voltam, munkakutya, aki végzi a kötelességét. „Eljárok edzeni, mert kell.”

Aztán egyszer csak azt éreztem, marhára nem esik jól, hogy miután szinte egész nap 120 a pulzusom, merthogy egy napi élő műsor összerakása elképesztő stresszel jár, semmi szükségem arra, hogy még az aerobic órákon is pörgessem a szívem. (Ma már tudom, micsoda értékes, bölcs gondolat volt ez akkor!)

Egyik nap aztán útban az Ikea felé megint megakadt a szemem a Padma Jógastúdión. De ezúttal be is mentem. Egy hosszú hajú, jófej, szikár izomzatú, rugalmas testű pasi tartott órát (Bálint János volt). Megtetszett ez a jóga dolog.  Attól kezdve több oktató órájára is eljártam.

Évekig jártam kezdő órákra (biztos, ami biztos!) aztán 2012-ben, amikor éppen a hullámvasutam egyik mélypontjáról kapaszkodtam felfelé, az jutott eszembe, (olyan érdekes, hogy vajon honnan jönnek ezek gondolatok a fejünkbe?!), hogy jó, jó, eljárok ezekre a jógaórákra, de igazából nem értem, mit miért csinálok. Jó lenne egy kicsit elmélyülni ebben! Elkezdtem a jógaoktató képzéseket nézegetni, és (megint csak nem tudom miért, hiszen tök messze volt tőlem, senkit nem ismertem ott, még csak nem is hallottam róluk korábban) a Sivananda Jógaközpontot választottam. Aztán az első alkalommal, amikor Veress András Omkára bemutatkozott, és arról beszélt, mi is valójában a jóga, megértettem, mi keresnivalóm van ott nekem, hogy miért „küldtek” oda.

Apám ölében a húgom, én az úszógumiból kukucskálok (1980)

De mindez nem történt volna meg velem, ha az én Apukám, valamikor a 80-as években nem tanít engem jógázni. Biztos vagyok benne, hogy enélkül eszem ágában sem lett volna bemenni arra a jógaórára 20 évvel később. Nem volt még akkor olyan, hogy gyerekjóga, ő csak megmutatta, hogyan kell fejenállni (máshogy, mint ahogy az iskolában tanították). Így utólag visszagondolva, azt hiszem, apám rendkívül felvilágosult ember volt.

Én 15 éves voltam, ő 54, amikor meghalt.

Deli Károly: Jóga (1970), Yesudian: Sport és jóga (1941)

A minap, amikor a kisfiamért mentem az Anyukámhoz, eszembe jutott, hogy előkeresem Apuka régi jógakönyveit. Rongyosra olvasta őket. Bár valószínű, már ő is használtan kapta. Meg is kérdeztem Anyukámat, emlékszik-e, mikor kezdett Apuka jógázni és kitől kapta ezeket a könyveket?

• "Az esküvőnk után 1-2 évvel, 1961-ben vagy 62-ben. Ha jól emlékszem a Schirilla Györgytől kapta. Arra már nem emlékszem, hol találkoztak, de sokat beszélt róla, hogy milyen jó kiállású, sportos, egészséges ember. Amolyan példaképnek tekintette."

A hatvanas években! Jászberényben! Érted? Hát ezért mondom, hogy nagyon felvilágosult volt! Nem is tudtam, hogy a híres "jegesdunátátúszó" Schirilla hatására kezdett jógázni. De aztán eszembe jutott néhány mondatfoszlány a gyerekkoromból: „El kéne vinnem a Schirillához, ő biztos meggyógyítaná” – mondta apám, amikor 8 éves koromban kiderült, hogy valami fura betegségem van, egyfajta vérszegénység, ami miatt egyszer majd lehet, hogy ki kell venni a lépemet. (Ez meg is történt 14 éves koromban. Tökéletlenségem újabb fejezete, de ez majd egy későbbi bejegyzés témája lesz.)

Így, 42 évesen, valamivel többet tudva már a jógáról, azt gondolom, hogy Apuka nem csak sportos akart lenni a jógától. Szerintem azt remélte, hogy segít neki leküzdeni a függőségét. Néha hónapok teltek el, hogy tiszta volt. Aztán hónapok, hogy mindennapos volt a delírium. Nagyon jó ember volt, csupa szív, jó humorú, nyitott a világra. Csak éppen, amikor ivott, nem volt önmaga.

Viszont a józan időszakokban jógázott. Rongyszőnyeget vagy vékony habszivacsot terített le a szobában. A két régi könyvből nézte ki a gyakorlatokat. Volt egy felhúzhatós főzőóránk, azt is rendszeresen használta, beállította, hogy hány percig tartson egy-egy ászanát. Profi volt. Percekig állt gyertyában vagy fejenállásban. Néha a szobából fújtatás hallatszott, mintha gumimatracot fújna. Ma már tudom, hogy valószínű Kaphalabati-t, fújtató légzést gyakorolt. Ahogy azt is tudom ma már, hogy Naulinak hívják ezt a hasforgatást, amit ő tanított nekem: 

Nauli

(a középső, bal oldali egyenes hasizmom a fent említett lépműtét miatt nem emelkedik kiolyan szépen,mivel  - mint minden hasi műtétnél -, átvágták a hasizmokat.)

Leírhatatlan, mennyire sajnálom, hogy nem tudta őt kihúzni a gödörből a jóga. Pedig ő annyira akarta. Sajnálom, hogy akkor még nem volt a világ ennyire felvilágosult, hogy az alkoholizmust csak valami „ugyan, mindenki iszik” állapotként definiálták, nem betegségként, hogy az elvonókúra valamiféle szitokszó volt, amit bár gyerekként már én is ismertem, csak suttogva mondtunk ki. Meglépni sosem mertük, mert oltári nagy szégyen lett volna. Sajnálom, hogy nincs itt, és nem tudja megnézni, hogyan jógázom. Még inkább, hogy az unokáját nem látja, hogyan jógázik velem. De remélem, és hiszem, hogy valahol valahonnan mégiscsak…

Kösz a jógát, Apuka!